Mostanság "kis kórházas"játékot játszottunk itthon. Váltottuk egymást a család több tagjával a különböző betegségekkel. Tudnotok kell, hogy nálunk az inhalálás nagyon jó móka, mindig vannak éppen frissen kitalált mesék, melyeket a forró gőzben mesélek a lányoknak a meleg takaró alatt. Tüsi süni az óvodában, Tüsi süni karácsonya, Tüsi süni kirándul (lassan kiadhatjuk őket :)  ) - és az épp aktuális problémák is bekerülnek a mesébe, az illatos meleg gőzbe, újabb meséket ihletve. A minap nagyon beteg lettem, és mivel jobbnak láttam takaró alá bújni , hát inhaláltam. Furcsa volt a csönd, senki nem mesélt!!!! Mire Apa mellettem improvizált egy gyors memóriacserés, processzoros, alaplaphibás mesét egy elromlott - ámde megjavult számítógépről. OOOOlyan jól esett!! Nagyot nevettünk! :) Nektek is jó inhalálást - bár inkább ne kelljen!!!

Köszönöm a sok jókívánságot, hétfőre remélhetőleg már teljesen meggyógyulok! Csongi anyukájának külön köszönöm az értem elsuttogott Áspis, kerekesért! Úgy tűnik hatott,mert másnapra már javult a helyzet.

És a titkos betegségűző, ha valaki nem ismerné: (suttogva, duruzsolva a leghatásosabb! )

Áspis, kerekes,
Úti füves, leveles,
Bíbola, bíbola,
Pacs, pacs, pacs

Most találtam és vélhetően legközelebb fel is olvassuk a Nagyréten!!!! És talán meg is keressük a zöld manót!!!! :) Döbrentey Ildikó meséje:

Mese a zöld manóról

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy zöld manó. A hűvösvölgyi Nagyrét melletti erdő legmagasabb tölgyfáján élt, egy elhagyott mókusodúban.

Előnyös lakhely! – gondolta minden reggel. – Köröskörül erdő, és a város is közel. Ha szükségem lesz egyszer egy kissámlira, vagy bármire, csak felülök az ötvenhatos autóbuszra, elmegyek a végállomásig, és ott megveszem magamnak!

Örömében, hogy ilyen jó dolga van, minden reggel eltáncolta a tölgyfa csúcsában a manótáncot. Olyan vígan ropta odafenn, hogy csak úgy rippentek-röppentek a falevelek, ripegtek-ropogtak a tölgyágak, pityegtek-potyogtak a makkok. Tánc után kedvenc csemegéit: zöld leveleket, zöld bogyókat, zöld terméseket gyűjtött, délután pedig a háza előtti kényelmes faágon üldögélt.

Egy dolog háborgatta csak: odalent, a tölgy aljában mintha folytonosan csoszogott, mormogott, mocorgott volna valaki.

– Ki lehet az? Talán a szél? – nyugtalankodott zöld manó, de nem mászott le, és nem nézett utána, hogy honnan jön a zaj. – Maradok, ahol vagyok, abból nem lehet baj! – mondogatta magának.

Így teltek a napok, hónapok.

Egy reggel aztán arra ébredt, hogy sajog a foga.

– Ó!

Másnap reggelre megduzzadt az ínye, és lüktetett az álla.

– Ó! Ó!

Harmadik reggelre akkorára dagadt az arca, mint a Kálvária-domb.

– Ó! Ó! Ó! Ez nem jó! Most mégiscsak le kell másznom, és el kell mennem a fogorvoshoz!

Nagy ímmel-ámmal ereszkedett le a fa törzsén. Akkor látta, hogy magas sziklahalom emelkedik a fája alatt.

– Ki csoszoghat ezeken a sziklákon? – gondolta csodálkozva. – Ma este meglesem!

Sietősen leevickélt a földre. Kigyalogolt az országútra, s ahogyan azt már annyiszor elképzelte, most valóban felült az ötvenhatos autóbuszra, és elzötyögött a végállomásig.

Gyalogosan vágott neki a városnak. Jól megbámulta a Budapest Körszállót, megszaglászta a benzinkutat, odasandított a Városmajori Gimnáziumra, aztán besétált a János-kórházba. Megkereste a fogászatot, és leült egy fehér padra.

Mindenféle emberek ültek már ott. Zöld manó rögtön felfedezett két másik manót is: egy pöttyöset meg egy csíkosat. A pöttyös olvasott, a csíkos fülhallgatón át zenét hallgatott.

Egy darabig csönd volt. Senki sem beszélgetett. Aztán: csissz-csossz, csissz-csossz, becsoszogott egy rövidlátó, ráncos sárkánynéni.

– Fabad egy kif helyet?... – kérdezte a pöttyös manótól, de az annyira belemerült a könyvébe, hogy meg sem látta sárkánynénit.

– Egy kif helyet, fiafkám... – fordult akkor sárkánynéni a csíkos manóhoz, de az annyira figyelt a zenére, hogy meg sem hallotta sárkánynénit.

– Ide tessék ülni, itt van hely! – integetett zöld manó.

Köfönöm, fiafkám – tottyant le sárkánynéni zöld manó mellé. Öreg vagyok, a műfogforomért jöttem...

– Én meg betömetem a fogamat.

– Aft okofan tefed, fiafkám!

Egymásra néztek, és elmosolyodtak. Később, amikor sárkánynéni már megkapta a műfogsorát, és a fogorvos a legkisebb műszerével kitisztította és betömte zöld manó fogát is, kettesben indultak hazafelé.

– Én az ötvenhatos autóbusszal megyek! – mondta a végállomáson zöld manó.

– Én is – válaszolta sárkánynéni.

– A Nagyrétig együtt utaztak.

– Én itt leszállok! – mondta zöld manó.

– Én is – válaszolta sárkánynéni.

– Átvágtak a Nagyréten. A legmagasabb tölgyfa alatt megálltak.

– Én odafent lakom, a fán! – mutatta zöld manó.

– Én meg idelent, a barlangban – válaszolta sárkánynéni.

Akkor látta zöld manó, hogy a tölgyfa alatti sziklahalom belsejében barátságos barlang bújik meg.

– Csak nem sárkánynéni csoszog, morog, mocorog idelent örökké?!

– Csak nem te ugrálsz odafönt minden reggel, édes fiam?! – és vered le nekem a falevelet, száraz ágat, kopogó makkot?!

Egymásra néztek, és olyat nevettek, hogy csak úgy zengett belé az erdő.

Másnap reggel zöld manó elégedetten nézett körül:

– Előnyös lakhely! Köröskörül erdő, és a város is közel! – aztán villámgyorsan lekúszott a fa törzsén, és a manótáncot már odalent járta el, sárkánynéni barlangja előtt. Aki nem hiszi, menjen ki a hűvösvölgyi Nagyrét melletti erdőbe, keresse meg a legmagasabb tölgyfát, és kérdezze meg zöld manót, hogy igazat meséltem-e!

Ha nagyon ráértek (Panka sajnos beteg, vele találtuk, nagyon ráértünk :) ) nézzetek be ide, nagyon aranyos :

http://egyszervolt.hu/advent/2008/

És ha karácsonyi képeslapot gyártanátok a süninek, itt megtehetitek :) (info@sunizene.hu )

http://egyszervolt.hu/advent/2008/kepeslap/

Nálunk a lányok nagy izgalommal várják már a karácsonyt, ablakmatricákat készítettek, feldíszítették a korláton a girlandot és nem értik,hogy miért vánszorognak ilyen lassan a napok?? Ma egyébként bábszínházban jártunk (Budapest Bábszínház) és az "EGy egér naplója" című remekművet néztük meg, nagyobb ovisoknak már ajánlom szeretettel. Fantasztikusan igényes, szépen kidolgozott, élveztük mindannyian. Tavaly a Diótörőt néztük ugyanitt, fantasztikus volt.

És végül egy kedves vers így hó nélkül tengődő napjainkra:

Nyulász Péter : Téli mese

Sárgarépa, piros lábas, fekete szén, seprűnyél,
alig vártam jöjjön már a deres, fagyos, havas tél!
Gyúrtam három hógombócot: kettő kisebb és egy nagy.
Magas, délceg hóember lett, mondtam neki: „Csinos vagy!”
Nem válaszolt semmit erre, állt csak ott a kert végén,
reggel viszont csodálkoztam répaorra hűlt helyén.

„Hova lett az orrod, mondd csak?” – de ő megint hallgatott,
seprűjével, lent a hóban lábnyomokra mutatott.
„Értem most már!” – kaptam észbe, nyuszi járt itt éhesen;
hóemberem, répaorrát, neki adta kedvesen.
Örültem, mert így az éhes nyuszi koma jóllakott,
én pedig az új nózinak, kerestem egy jégcsapot.

U.I. Karácsonyra ajánlom figyelmetekbe NyulászPéter :Zsubatta c. könyvét :) :) :)